Az egészségügyben szolgáltak
Két hasonló korú és hasonló foglalkozású nyugdíjas asszonyt mutatok be ezen írásomban. Az 1946-ban született Berta már tizenkét éve nyugdíjas, mert röntgenasszisztensként korkedvezményt kapott, Lujza öt évvel idősebb, de ő 65 éves koráig dolgozott ápolónőként a farkasgyepűi tüdőgyógyintézetben, hét éve, hogy abbahagyta hivatását. A két életút összehasonlítása kapcsán azonnal szembetűnik, hogy mindketten az egészségügyben, ápolónőként, illetve asszisztensként végezték munkájukat. Nagyon érdekes viszont, hogy egyikük az orvosi pálya helyett végezte, mert abba kellett hagynia az egyetemet, másikuk pedig munka mellett, a takarítói állásból küzdötte fel magát az ápolói, majd vezető ápolói munkakörbe. Lujzának nem lehetett gyermeke, bár nagyon szerette volna, Bertának három lánya született, de még nincs unokája. Ahogy az interjúkat készítettem, folyamatosan az az érzésem volt, hogy Lujza élete értelmeként tekintette hivatását, folyamatosan vissza tudott töltekezni az ápoltak szeretetéből, naponta „flow-élményt” élt át munkájában. Nem is sietett nyugdíjba menni. Berta is kiválóan végezte munkáját, de számára nem bírt olyan jelentőséggel hivatása a három gyermek és a család mellett. Nagyon várta nyugdíjazását és tizenkét éve boldog nyugdíjas. Lujza 42 évig ápolta ugyanabban a szanatóriumban a betegeket, Bertát pedig több helyre sodorta az élet. Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődést a két csodálatos életút iránt. Az izgalmas részletek az interjúk alapján írt alábbi történetekben olvashatók:
Lujza 1941, április 3-án született egy későbbi négy gyermekes család második gyermekeként egy Veszprém megyei kis faluban Tapolcafőn. A háború elején járunk ekkor, amikor testvérbátyja is még csak egy esztendős. Katolikus vallású, hentes foglalkozású édesapjukat nem szívesen látja családja, mert zsidó lányt vett feleségül, aki ebben az időben keresztelkedett katolikussá. Hiába volt azonban a keresztlevél, a kis Lujza hároméves korában széthullani látszik a család, ami már ötfős lett időközben. Az édesanyát, karján újszülöttjével gyűjtőfogságba viszik 1944 nyarán. Idegenek vigyáznak a két árván maradt gyermekre, mert apjuk nem tágít bezárt felesége, és legkisebb gyermeke mellől. A Radnótitól ismert „erőltetett menetből” aztán sikerült máig csodálatos módon megszökniük. „Soha még olyan földöntúli boldogságot nem éreztem, mint amikor újra megláttam szüleimet!” – emlékezik vissza gyermekkorára Lujza. Az édesapa deszkákból tákolt össze egy kis „priccset”, semmijük nem maradt, mert senki sem gondolta, hogy még visszajönnek és a „jó szomszédok” széthordták az ingóságukat. Innen kezdték aztán életüket újra.
A háború után Lujza a katolikus összevont iskolában kezdi meg tanulmányait. Szülei, az édesanya családjának italboltját vezették tovább, és az apa hentesként is dolgozott, valamint földet műveltek. Próbáltak talpra állni, közben még egy lányuk született.
A nagyobbak már iskolába jártak, a katolikus iskolából állami általános iskola lett, Lujza pedig kitűnő tanuló volt. Aztán jött 1954. A család lovait már a TSZ-ben hajtották. Az italboltot lepecsételték, bezárták, az édesapát „fekete vágásért” börtönbe csukták. Egyedül maradt az édesanya a négy gyerekkel. A két nagyobb attól a naptól kezdve csak elvétve tud iskolába menni. Katonai kapcát mos a csillogó értelmű kis Lujza, aki tanítónő szeretne lenni, és segít a földeken a ház körül, úgy, mint bátyja Imre. A két kisebb még járhat iskolába. Éppen hogy elvégzi a nagylány a nyolcadik osztályt, azonnal munkába kell állnia, mint bátyjának is.
Oda a szép álom a tanítóságról, a tanulásról. Következik a nehéz munka a családért kifőzdében, erdészeti csemetés kertben, termelőszövetkezetben, majd a tüdőgyógyintézetben takarítóként. Ahogy visszaemlékezik, csak annyi a konklúzió: „nehéz volt, és reménytelen” Édesapja közben 52 évesen meghal. Két kisebb testvére szakmát tanult és már családot alapított. Bátyja özvegy édesanyjánál lakik családjával.
Lujza pedig beiratkozott a nővérképzőbe, és munka mellett tanul szorgalmasan. Ekkor már a farkasgyepűi nővérszálló lakója. A hatvanas években sorra szervezték a munka melletti szakképesítést adó képzéseket. Sokaknak nyújtottak lehetőséget a továbbtanulásra, és aki szorgalommal, kitartással volt megáldva élt is a lehetőséggel. Így tett interjúalanyom is. A nővérszállóról ismét szülőfalujába Tapolcafőre vezetett az út, mikor összeházasodott férjével, Sándorral.
Innen járt vissza dolgozni, már képzett ápolónőként a tüdőgyógyintézetbe. Hamarosan szülői örömök elé nézett az ifjú pár, de sajnos a nyolcadik hónap után az öröm helyét, újszülöttjük elvesztése után érzett gyász váltotta fel. Pár órát élt csak a kislány. Reménnyel a szívükben vártak az újabb gyermekáldásra. Sajnos ismét elvesztették a magzatot. A harmadik áldott állapot már csak három hónapig tartott. Ekkor derült ki, hogy egy daganat miatt egyre rövidebb ideig képes az édesanya magzatát hordani. Következett a szörnyű beavatkozás. Sajnos el kellett távolítani az anyaméhet. Iszonyatos lelki teher, embert próbáló küzdelem az új élethelyzet feldolgozása. „Nem lehet közös gyermekünk.” Egy fiatal szerelmes házaspárnak elég erős-e a kapcsolata egy ilyen hírhez? Végig tudja-e gondolni az egész életet utód nélkül?
Lujza és Sándor meghozta a döntést. Kitartanak egymás mellett, és nem fogadnak örökbe sem gyermeket. Nem volt ám ez ilyen egyszerű, mint ahogy most leírom, elmondjuk. Voltak mélypontok az évek során, de mindig túljutottak azokon. Az összes testvér gyermekének keresztszülei lettek, ami nem pótolta ugyan a saját gyermeket, de a család központjává váltak ezáltal. Mára már a keresztgyerekeknek is vannak gyermekeik, akik nagyszülőként szeretik őket.
Visszatekintve az életútra teltek a dolgos hétköznapok, szép ünnepekkel lassítva, díszítve, amikre jó érzés visszagondolni. A hetvenes évek elejére felépül gyönyörű családi házuk, a férj műszaki bolti eladóként dolgozott és hobbija lett a kertészkedés, szőlőművelés, borkészítés. Lujza ezalatt is szorgalmasan dolgozott, soha nem hiányzott a munkahelyéről. Minden beteghez volt egy-egy kedves szava. Jó érzéssel töltötte el, ha segíthetett az elesett embereknek.
Szakértelmét, megbízhatóságát, elkötelezettségét látva főnővérnek választották. Egészen nyugdíjazásáig ebben a státusban volt. Az akkori törvények lehetővé tették, hogy nyugdíj mellett még dolgozhasson. Nemcsak a nővérhiány, de Lujza részéről a munkája szeretete is arra sarkallta, hogy maradjon. Öt évet dolgozott még nyugdíjasként, mikor 2007-ben végleg abbahagyta hivatását.
A sors viszont kegyetlen csapást mért ismét rájuk. Férjénél rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak éppen az év tavaszán. A férj állapota rohamosan romlott. Sajnos Lujza látta a már jól ismert tumoros leépülési tüneteket szeretett férjén, hisz évekig ápolt ilyen betegséggel küzdő embereket. 2007 novemberében elvesztette társát. Hirtelen megváltozott minden. Egyedül maradt. Hiába a család, a keresztgyerekek, a testvérek. A társ pótolhatatlan. Mindaddig nem kellett a számlákkal, a ház körüli dolgokkal, a szőlővel foglalkoznia, és most minden rá zúdult. Addig otthon a biztonságos háttér nyújtása, a házimunka, a kiváló ételek elkészítése volt a feladata. Kiterjedt baráti körrel rendelkeztek, mindig szívesen láttak vendégül nagyobb társaságokat is. A férj súlyos betegségével, halálával ez is megszűnt. Ugyanakkor a munkahely, ahol Lujza a visszatöltődést kapta már szintén nem létezett. Segítségből, szeretetből nincs hiány, de mégis magányosnak érzi magát azóta, amióta férje elment. Próbál megfelelni az új feladatoknak. Beletanult a borkészítésbe is segítséggel, minden munkát megszervez a házban és a ház körül. Nagyobb rendezvényekre, ünnepekre, egyes előadásokra visszahívják régi munkahelyére is, aminek nagyon örül. Keresztfiánál szükség van „nagyanyai” segítségére a kisgyermekek körül. A távolabb élő keresztgyerekekkel is tartja a kapcsolatot. Szívesen ellátogat mindenkihez, és ő is szívesen fogad bárkit a családból. Úgy tűnik sikerült megtanulnia az új életformát.
Végződhetne ez a történet ezzel a pozitív jövőbe mutató gondolattal is, de sajnos beszélgetőtársam elárulta, hogy műtét előtt áll, mert sajnos vastagbél daganatot diagnosztizáltak nála. Bízik a gyógyulásban, mindent megtesz annak érdekében. A volt munkahelyén jelenleg is praktizáló főorvos, aki onkológus is sokat segít a megfelelő gyógymód, a kezelés kiválasztásában. A műtét előtt Szombathelyre kell mennie sugárkezelésre, ami csak azért tölti el rossz érzéssel, mert férjét is oda kellett hordani pár évvel ezelőtt. A nyugdíjas éveknek a pihenést kellene szolgálniuk, ehelyett a betegség, a gyász, a magány jutott osztályrészül Lujzának, most pedig saját betegségével kell megküzdenie. Bízom benne, hogy sikerülni fog, és sok erőt, kitartást kívánok neki ehhez a harchoz!
Berta hatvanhat éves, de már tizenkettedik éve nyugdíjas. Az egészségügyben dolgozott röntgenasszisztensként és a veszélyes munkára való tekintettel korkedvezményes nyugdíjba vonult 2001-ben. Arra kértem őt, hogy meséljen életéről, a tanuláshoz való viszonyáról, családi indíttatásáról, pályaválasztásáról, aktív éveiről, valamint arról, hogyan élte meg a nyugdíjba vonulást és vajon hogy él azóta, mik a tervei a jövőt nézve.
Berta boldog gyermekkorát szülei kései gyermekeként, egykének kijáró szeretetben, odafigyelésben élte, hisz nővére és bátyja is már huszonévesek voltak, mikor ő az iskolát kezdte. A nógrádi szorgalmas parasztcsaládban érték volt a tudás, de a hagyományoknak megfelelően inkább a fiút taníttatták, így édesanyja – aki legendásan talpraesett és eszes volt- sem tanulhatott tovább, mert bátyja a család fiúgyermekeként erdőmérnöknek tanult.
A sors megismétlődött, hisz az anyai nagyanya is tanítónő szeretett volna lenni, de apja korai halála miatt nem tanulhatott. A kislány életében meghatározó ez a két személy, emlékszik, hogy csodálták éles eszét, rátermettségét, hogy milyen gyorsan megtanul bármilyen hosszú verset. A kislány pedig élvezte a felnőttek társaságát, itta szavaikat, történeteiket. Az általános iskolai tanulmányait egy nógrádi faluban kezdte, és fejezte be.
Végig kitűnő volt a bizonyítványa, majd egyenes út vezetett a hatvani Bajza gimnáziumba. Arra emlékszik, hogy akkor nagyon sok tanulót felvettek oda és külön osztályokat is indítottak. A gimnáziumi tanárok közül a biológia, kémia tanár személyisége hatott rá pozitívan. Gedeon tanár úr mélyen vallásos kilenc gyermekes idős tanár volt, aki a biológia és a kémia füzet margóját kétszer olyan vastagra húzatta, mint más tanár, és a napi aktuális magyar történelmi eseményeket minden napra lejegyeztette. Az irodalmat már általános iskolában is szerette, és falta a regényeket, az olvasás iránti szeretete a mai napi megmaradt, de a gimnáziumban mégsem ez lett a kedvenc tantárgya, talán a tanár személye miatt alakult így. Sőt szülei első osztályos korában azt gondolták, hogy talán soha nem is tanul meg olvasni, mert csak külön volt képes sokáig kimondani a betűket, az összeolvasás titkára nehezen tudta rávezetni édesanyja és tanítója.
Egy „trauma” kapcsán sikerült aztán ez az ördöngős dolog. Bátyja egyetemistaként írt neki képeslapot a születésnapjára, és nem tudta elolvasni. Édesapja pedig a válaszlevélben ezt meg akarta írni a bátynak, ekkor a kis Berta úgy elszégyellte magát, hogy könnyek közt próbálgatta az asztalon hagyott újságpapír szavait olvasni, ami másnap reggelre sikerült is, így a képeslapot is el tudta olvasni, és attól a naptól kezdve máig ez az egyik kedvenc tevékenysége. Az Arany János balladákat elolvasta számtalanszor iskolás évei alatt, míg a helyi könyvtáros nem adott kezébe más korához illő könyveket.
De térjünk vissza a gimnáziumhoz. Az érettségi után 1965-ben az OTKI-ba került kisnővérnek, itt ismerkedett meg mostani férjével, Gyurival, aki beteghordó volt. Felvételizett az orvosira, de helyhiány miatt elutasították, 1967-ben harmadszor is felvételizett, ekkor már a Kun utcai kórház égési sérültekkel foglalkozó osztályán dolgozott nővérként. Az ottani főorvos ajánlásával végre felvették a pécsi orvosi egyetemre, és Gyurit is. Együtt kezdték az egyetemet. Sajnos Bertának nem sikerült az első éve, ennek nemcsak képességbeli okai voltak. Kérte, hogy erről ne írjak. Egy évet halasztott ekkor és Budapesten dolgozott a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. A következő évben visszament Pécsre, az egyetemre, de tanulmányait végleg abbahagyni kényszerült.
Ekkor Gyurival összeházasodtak, albérletben laktak, Berta a pécsi megyei kórház sebészeti osztályának laboratóriumában kapott állást, ha úgy vesszük szakképesítés nélkül. Nagyon meg volt vele elégedve a főorvos. Közben Gyuri megszerezte diplomáját, és körzeti orvosi állást kapott egy nógrádi faluban. Berta ekkor már szíve alatt hordta első gyermeküket. Fiatal házasként visszatértek a szülőfalujához közeli településre. Ettől kezdve Berta öt évig gyes-en volt, és biztos családi hátteret nyújtott körzeti orvos férjének és három gyermeküknek. Amikor a harmadik kislányukkal volt várandós, akkor kezdte el a nővérképzőt Salgótarjánban. Vajon tanult-e ott Berta valami újat ennyi gyakorlat után?
Csak a végzettséget igazoló bizonyítvány miatt vállalta fel a család mellett a tanulást, a szakképesítés megszerzését. Elmondása szerint nem sok új ismeretre tett szert. Így tudta aztán a gyes után a férje mellett a körzeti ápolónői státust betölteni. Közben idős édesanyját és anyósát is ápolta halálukig. Ekkorra már a gyerekek is nagyobbak lettek, és elkezdte a röntgen asszisztensi képzést Budapesten. Hetente egyszeri elfoglaltságot jelentett, de akkor már tervezték, hogy családostól Budapestre költöznek. 1988-tól a MÁV kórház röntgenasszisztenseként dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Férje még most is aktívan dolgozik egy budapesti kórházban.
Berta 12 éve nyugdíjas. Nagyon élvezi, az első pillanattól kezdve. A nyarakat a balatoni telken tölti. Kertészkedik, kézimunkázik, varr, finomakat süt, főz. Több családnál vállalt már pótnagymamaságot Budapesten a nyugdíjas évei alatt. Jelenleg nincs pótunokája, ahogy ő nevezi. Sajnos a közelmúltban egy szerencsétlen baleset folytán kartörést szenvedett, és most a gyógyulásra koncentrál. Nyitott minden újdonságra, színházba, irodalmi estekre, polgári körbe jár rendszeresen.
A társasházban, ahol laknak az egyik fő ügyintéző, a lakók megelégedésére. Szívesen ismerkedik a számítógéppel, internettel, amit korábban el sem tudott volna képzelni. Egy pillanatig nem unatkozott életében, mindig talált magának értelmes elfoglaltságot. Nagyon várja, hogy unokája szülessen, ahogy mondta ez az egyetlen vágya. Én pedig azt kívánom, hogy teljesüljék, és egészségben tudjon még nagyon sok szép történetet mesélni unokájának is, mert számomra mérhetetlen élvezet volt az interjú kapcsán a sok-sok színesebbnél, színesebb elbeszéléseit hallgatni. Köszönöm szépen!